Néha egy elejtett kérdés, egy ártatlannak tűnő mondat kapujává válik valami sokkal mélyebb megértésnek. Egy beszélgetés során merült fel az a jól ismert mondás, amelyet sokan idéznek – akár önmaguk megértésére, akár mások viselkedésének értelmezésére –, miszerint „másokban az zavar, amit magamban sem fogadtam el.” Elsőre logikusnak tűnik, sőt, egyfajta bölcsességként is hathat, mintha tükröt tartana elénk. Mégis, ahogy ott ültünk és beszélgettünk róla, egyre világosabbá vált bennem: ez a mondat, ha általános igazságként használjuk, könnyen torzít, sőt, olykor igazságtalanul terhet rak azokra, akik amúgy is sebzetten próbálnak eligazodni saját érzéseik között.

A pszichológia történetéből ismert fogalom, a projekció valóban szolgálhat kiindulópontként ennek az állításnak a megértéséhez. Sigmund Freud óta tudjuk, hogy az ember hajlamos saját, nehezen elfogadható késztetéseit, érzéseit másokban meglátni, mintha ezzel valahogy távol tarthatná őket önmagától. Ezt a belső árnyék kivetítésének nevezte Carl Gustav Jung, és ez az elképzelés valóban segíthet jobban érteni azt, miért irritál bennünket egyes emberek viselkedése – különösen, ha a bennük meglátott vonás valójában saját, elfojtott törekvéseinkre emlékeztet.

Ám nem minden, ami fáj, saját árnyékunk visszhangja! A világ – és benne a kapcsolódásaink – nem csupán belső tartalmaink tükörképei. Vannak érzések, amelyek nem a tudattalanból, hanem a múltunkból érkeznek. Nem vágyakból, hanem sebekből fakadnak.

A traumaelmélet világosabbá teszi ezt a különbséget. A test és az idegrendszer nemcsak emlékezik, hanem újrajátszik. Bessel van der Kolk, Peter Levine, Janina Fisher vagy Stephen Porges kutatásai azt mutatják, hogy a korábbi fájdalmas élmények – főleg azok, amelyek feldolgozatlanul maradtak – lenyomatot hagynak bennünk. Ezek a lenyomatok olyan érzékeny pontokká válnak, amelyek egy-egy szóval, tekintettel, hanghordozással újraaktiválódnak. Ezt nevezzük triggerelésnek. Nem azért zavar valaki, mert én is olyan vagyok, hanem mert a testem és a lelkem egy korábbi veszélyhelyzetre emlékezik – egy tekintélyelvű apára, egy megalázó tanárra, egy bántalmazó párkapcsolatra.

Ilyenkor a másik viselkedése nem tükör, hanem emlékeztető. És ebben a megértésben már nem a tudattalan árnyék, hanem az idegrendszer túlélésre hangolt működése jelenik meg. Az amygdala – az agy félelemközpontja – ilyenkor riaszt. A hippokampusz – amely a múlt kontextusait tárolja – nem mindig tudja megkülönböztetni a jelent a múlttól. A prefrontális kéreg – amely képes volna szabályozni és racionalizálni – gyakran lekapcsol, amikor a test veszélyt észlel.

Ez nem gyengeség, és nem is „rossz tulajdonság”. Ez a túlélés bölcsessége. És ez a tudás felszabadító lehet. Mert megérthetjük: nem kell mindig önmagunkban keresni az okát annak, hogy valaki zavar bennünket. Néha elég megállni és meghallani, mire emlékeztet. Hol találkoztam már ezzel a hanggal? Ezzel a tekintettel? Ezzel a közeledéssel? És mit kellett akkor túlélni?

A sématerápia megközelítése szintén segíthet ebben az értelmezésben. Jeffrey Young modellje szerint vannak olyan mélyen gyökerező kapcsolati mintázataink – sémáink –, amelyek újra és újra aktiválódnak, amikor valaki viselkedése beleütközik egy múltból hozott, be nem gyógyult sebszélbe. Ha valaki rideg, kontrolláló vagy éppen érzelmileg elérhetetlen, az nemcsak bosszantó vagy furcsa lehet, hanem fájdalmas. Mert nem csak mostani érzések születnek ilyenkor – hanem régiek is visszhangzanak. A jelen egy pillanatra összeolvad a múlttal, és mi abban a zavarban már nem pusztán azt érezzük, hogy valami nem esik jól – hanem azt, hogy újra ott vagyunk egy régi, kiszolgáltatott helyzetben. Ez nem projekció. Ez egy emlék. Egy újrajátszódó, még mindig gyógyulni vágyó történet.

Ezért tartom fontosnak, hogy óvatosan bánjunk az olyan mondásokkal, mint „csak az zavar, ami bennem is megvan.” Mert bár tartalmazhat igazságot, ha túl gyorsan és túl általánosan alkalmazzuk, könnyen áldozathibáztatóvá válhat. Mintha minden érzésünk, fájdalmunk vagy haragunk pusztán önmagunkról szólna – és nem arról a valós kapcsolati dinamikáról, amelyben megjelenik.

Pedig nem minden belőlünk indul ki. Néha az érzéseink nem rólunk szólnak, hanem rólunk szólnak – egy régebbi énünkről, egy korábbi történetünkről, amit a testünk még mindig őriz. És ezek az érzések éppúgy igazak, érvényesek és jogosak, mint bármi, ami „belső munkából” születik.

A másik viselkedése néha tényleg tükröt tart. De máskor csak visszhangot ver egy üresen maradt helyen bennünk. Nem az a feladatunk, hogy minden áron befelé nézzünk – hanem hogy felismerjük: ez most rólam szól vagy hozzám szól? És hogy ezt a különbséget megtanuljuk érzékenyen, együttérzéssel és árnyaltsággal olvasni.